Post Top Ad

február 21, 2018

Kedves 2018, eddig nagyon Sok vagy

Ez az év eddig egyszerűen sok. Egyik vasárnap reggel ültem az ágyban és arra gondoltam, hogy ez az egész túl sok, és én azt akarom, hogy legalább egy hétre csak álljon meg a világ és fekhessek egy vastag takaró alatt, néha sírva, miközben lehetőleg mindenki békén hagy.
Ennek az érzésnek több kiváltó oka is volt. Egyrészt az egész életem felfordult. Lediplomáztam, egyből felkerültem Pestre, távol a szüleimtől, életemben először egy albérletben. Meg már maga az a tény, hogy dolgozni kell, egy teljesen más embert kíván. Közben a volt párommal is szétmentem, amit már említettem. 
Ezeknek a változásoknak először csak a jó oldalát érzékeltem. Minden új volt, színes és szagos és változatos. Itt voltam a fővárosban, teli felfedezni való helyekkel, végre léptem előre az életben, kaptam fizetést, sőt egy barátnőm is lett (ez utóbbi az igazi eredmény nekem, meg ami igazán számít). 
Ám, ahogy a kezdeti pozitív sokk lecsengett, és megkezdődött a rutin, többek között azt is láttam, hogy nem szeretem azt, amivel foglalkozni kell melóban. Vagyis csak hidegen hagyott. A gond mégis inkább a két, idősebb kolléganőmmel volt, akikkel egy irodában vagyok. Az oké, hogy folyamatosan szólnom kell, hogy kapjak valami feladatot, az pedig, hogy azt ellenőrizzük is, csak egy leányálom. Engem az zavar, hogy elég negatívak és kétszínűek, gyakorlatilag folyamatosan savaznak mindent és mindenkit, de persze csak az illető háta mögött.
Tudom én, hogy mindenhol vannak ilyen emberek, de ez már sok, pláne napi nyolc órában. Korombeliekkel akarok lenni, egy könnyedebb légkörben. Persze eleinte próbáltam kizárni őket, kedvenc módszerem az volt, hogy felvettem egy fülest, de mint kiderült, emiatt szóltak a főnöknek. A hátam mögött természetesen. Holott közben dolgoztam, mások is így csinálják, és csak a panaszkodásukat akartam kizárni. És ekkortól már biztosan tudtam, hogy engem is kibeszélnek, hiszen én sem vagyok kivétel. És így azért nem olyan jó érzés bemenni reggelente.

Aztán erre jött egy kis fénysugár. Van az osztályunkon egy nálamnál 13 évvel idősebb pasas, aki nekem már az első pillanattól kezdve tetszett. Aztán ő is elkezdett valamiféle érdeklődést mutatni irányomba, aminek én persze nagyon örültem. Vágytam rá, akartam. Ami mindig veszélyes dolog, a vágyak romba tudnak dönteni. És nem véletlenül van olyan mondás, hogy vigyázz mit kívánsz, mert megkapod. 
Valamiért azt gondoltam jó ötlet bejelölni facebookon. Azóta eljátszottam a gondolattal, eljutottunk volna-e egyáltalán addig ameddig, ha nem teszem meg ezt a lépést. De tudom, hogy fölösleges azon gondolkozni, én hoztam-e magamra a bajt, az megtörtént és kész. Long story short... egy ideig randizgattunk, megcsókolt az esti Halászbástya erkélyén, csodás volt. Vártam ezeket az alkalmakat, segítettek túlélni az unalmas napokat, és a tényt, miszerint olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik nem bírnak. Ezzel is most találkoztam egyébként életemben először, korábban, ha valaki nem kedvelt, egyszerűen kikerültem, de általában inkább semleges voltam mások számára.
Mindig is éreztem én, hogy valami visszatartja, teljes bizonytalanságban voltam tartva, de a félénkségére fogtam, úgy gondoltam majd elmúlik. Aztán ahol elkezdődött, ott ért véget, rám írt, hogy nem tud túllépni a korkülönbségen. És még hosszasan ecsetelte, hogy milyen bölcs és helyes döntést hozott azzal, hogy ennek most véget vetett. És minden szavából éreztem, hogy igazából sosem ismert engem. Sosem. Vagy nem vette a fáradtságot, vagy nem érdekelte, nem számít már. És arra is rájöttem, hogy nem tartott egyenrangúnak, a magas lóról beszélt, ok nélkül.
Persze azt is tudom, hogy minden, amit leírt csak kifogás. És lehet, hogy otthon veregette a saját vállát, milyen jól döntött, és milyen kis ügyeske; az egész csak kamu volt. Még az is lehet, hogy ő is elhitte az indokot, ami mögé bújt, nem tudom. Inkább arról volt szó, hogy nem volt köztünk elég kémia. 
És ez persze felveti a kérdést, hogy ha ezt, vagy akár az ürügyét, tudta kezdettől fogva, miért hülyített. Miért várt, hogy szépen lassan kialakuljon bennem valamiféle érzelem, kötődés. Ez még most is azt mondom nem volt fair. Megmondhatta volna az első pillanattól, hogy zavarja a korom. vagy inkább az igazságot, miszerint egyszerűen nem tetszem eléggé
Sajnálom, hogy nem vette a fáradtságot, vagy az érdeklődést, hogy rájöjjön ki is vagyok, milyen is vagyok, de változatlanul hiszek a sorsban és tudom, hogy ez is okkal történt, így volt jó. Csak ettől még rohadtul fájt, megszakadt a szívem. Mert álmodozó vagyok, egy javíthatatlan romantikus lélek, aki már elhitte, hogy....lehet valami. Meg olyan szép meg jó volt, megszépítette a napjaimat. 
De elmúlt, és az is tény, hogy jó, hogy még viszonylag az elején bukott ki a dolog. Meg, ha valakinek annyi idősen, mint ő, 1 év volt a leghosszabb kapcsolata, az is régen, az azért beszédes. De ez már nem az én dolgom, le kell zárnom, elsiratni az ábrándokat, és a kellemes emlékeket is. Ilyenkor nekem mindig az a legnehezebb, hogy ne keseredjek neki nagyon, ne merüljek el menthetetlenül a magány illúziójába. Hogy ne adjam fel a reményt. Mert ilyenkor jönnek sorra az olyan gonosz kis gondolatok, mint: találok én valaha valakit? mégis hol tudnék? vagy egyedül maradok? és hogy és mikor és satöbbi?




szerda, február 21, 2018 / by / 0 Comments

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Post Top Ad