február 28, 2018

Az optimizmus nem normális?

Emlékszem, mikor először jártam abban a szupermarketben és figyeltem a srácot. Fülig mosoly volt, mindenkivel kedvesen beszélt, és csak úgy zsongott körülötte a derűs aura. Emlékszem olyanokat gondoltam, hogy biztos csak azért, mert új és majd belefárad egy ilyen melóba. Mert agyonhajszolt pénztárosként ugyan ki lehetne boldog?
Két családtagom is a kereskedelemben dolgozik, így tudom, hogy ez nem egy sétagalopp. Pár hét múlva megint vele futottunk össze a kasszánál és még mindig ugyanolyan töretlen optimizmussal ült ott. Mikor jó napot kívánt, neki elhittem, hogy nem csak kötelességből mondja. Akkor olyanokkal poénkodtam, hogy biztos nem okés vele valami, titokban sorozatgyilkos, de minimum szektatag.
Ám az a srác még mindig ott van, pedig egy ilyen helyen elég gyorsan cserélődnek az emberek. És még mindig ugyanúgy mosolyog az emberekre. Elgondolkodtam, hogy miért pont ilyennel viccelődök, és miért ez tűnik ki. Miközben ennek kéne normálisnak lennie. Valahol szőrnyű, hogy ez megy ritkaságszámba, és mennyien élik életüket panaszkodva, beleragadva a rosszba. 
Pont aznap reggel mondta anyukám is, hogy valahogy a rossz emlékek jobban megmaradnak neki. Ez lehet így van, de én hiszem és tudom is, például apukám mintáján, hogy kemény munkával, egy kis mentális tréninggel elérhető, hogy a jóra emlékezzünk, ahogy annak lennie kéne. A görögök ezt is jól tudták, nem véletlenül mondták azt, hogy "csak a derű óráit számolom".






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése