Post Top Ad

január 03, 2018

Éljen a gyógyító művészet

Ezen az ősszel rájöttem, hogy mennyire hálás vagyok a művészetért. Mert ha onnan valahonnan fentről eléd sodorják azt az egy vagy kettő vagy akár három tökéletes művet, akkor az igenis helyre tud tenni, sőt egy pillanatra úgy érzed újjászülettél a pozitív, akár katartikus élménytől.
És nekem szerencsére három műfajból is kijutott ebből az érzésből. Kezdődött a Testről és lélekről című filmmel. Ahogy szeretett volt tanáromnak is írtam, tökéletesen beletalált a magányomba, oda a legközepébe, és a lelkembe. Annyira szép volt az az alkotás, hogy már szinte fájt. Utána kijöttem a moziból és úgy álltam ott, hogy új szemmel tudtam nézni a világra, és reményt is adott. Remek zene és képi világ, ami simogatta az esztétikai érzékemet.
Egy könyvel folytatódott a sorozat, az Együtt lehetnék-kel, amit a már említett tanárnő és a levelezőtársból lett barátnő (mondhatom ezt V.?) ajánlott. És mivel bízom az ízlésükben és egy akciót is kifogtam, megvettem és elolvastam.
Először nem értettem mire fel a sok pozitív vélemény, nem is szoktam kifejezett szépirodalmat olvasni, bár ha átmerészkedem a műfajba, rendszerint meghatározó élmények születnek. (Pl. Utas és holdvilág)
Ahogy történt itt is. Nehéz volt belehelyezkedni a stílusba, a szerkezetbe, de egyszer csak azt vettem észre, hogy gyorsan haladok és érdekel a szereplők sorsa. Akikben valahogy mind magamat láttam. Ez a könyv ráébresztett, hogy nem vagyok egyedül és persze a vége szirupos, de azok a bizonyos eltalált/betalált mondatok nagyon kellettek a szentimentális lelkemnek.
A lélekemelő és helyrerázó művek sorát a My Fair Lady zárta, ami csak úgy nemes egyszerűséggel az egyik legjobb színházi élményem volt (a Lepkegyűjtő mellett - hajrá Centrál). Egyrészt anyukámmal Alföldi fanok vagyok, úgyhogy élőben látni már önmagában emlékezetes volt. Úgy éreztem magam, mint a Testről és lélekről után, hogy akkor most nézzük meg újra. Meg még egyszer. Meg még százszor. Imádtam a dalokat, azt hogy tökéletesen kiszakított a hétköznapokból és hogy az Audrey Hepburn filmmel ellentétben itt volt kémia a főszereplők között. Hálásnak érzem magam, hogy pont elkaptam a kolléganőm beszélgetését az utolsó jegyekről és hogy anyum is kitudott venni egy szabadnapot, így együtt nézhettük meg és örülhettünk az előadásnak.

Nos röviden ennyit arról hogyan húzott ki a nagybetűs Művészet a bizonytalan érzésekkel és új élethelyzetekkel teli gödörből. Végezetül lenne egy kérdésem. Kedves követők és olvasók, érdekelne benneteket egy másfajta értékelős élménybeszámoló az eddig Budapesten felfedezett helyekről?



szerda, január 03, 2018 / by / 0 Comments

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Post Top Ad