június 29, 2017

Eljött ez is II. - Vége egy korszaknak

Annak ellenére, hogy megfogadtam, hogy ebben a félévben nem kapkodósan fogom írni a szakdogámat, a végére csak besikerült egy kis rohanás, és sírással tarkított kiborulás. Szerencsére hamar túltettem magam rajta, és sikerült időben beköttetni és leadni a dolgozatot. A végére nagyon jó viszonyom lett a konzulensemmel, akit én mindig is kedveltem, de eleinte (már alapszak óta ismerjük egymást) túl zárkózott voltam, nem voltam nyitott semmilyen beszélgetésre, mert féltem. Ugyanis ő szerintem előző életében pszichológus vagy pap lehetett, mert szeret az embereknek segíteni, a lelkükben vájkálni kicsit. 
Aztán történt ugye az órán bőgős jelenet, és utána már nem volt értelme félénkségnek, bujkálásnak, akkor kinyílt a kagylóhéj. Ahogy beszélgettünk mindenféléről (főleg persze azért rólam), rájöttem, hogy mennyire hiányzik ez nekem. Hogy legyen kivel társalogni, filozofálni vagy lelkizni. Általában ez anyukámmal szokott zajlani, csak hát koliban telefonon keresztül nem olyan, és tudom, hogy őt is bőven lefárasztják a munkahelyén. 

Persze tudom, hogy ő végső soron csak a tanárom, de hihetetlenül inspirált. Motivált abban, hogy milyen ember legyek, hogyan viselkedjek a munkában és a kapcsolataimban. Hogy ha kedves vagyok másokkal, akkor azzal nem kiszolgáltatott, csak erősebb leszek. Hogy ha szeretetet adok, szeretetet is kapok vissza. Hogy tragédiák után is talpra lehet állni, hogy önmagunk jobb, erősebb verziója legyünk. 
Éppen ezért szerettem volna neki valamilyen személyes ajándékkal kedveskedni. Photoshoppal megszerkesztettem egy képet, amin egy idézet volt, miszerint egy jó mentort bonyolult megtalálni, nehéz tőle elválni és lehetetlen elfelejteni. Először a tanár szót akartam használni, aztán rájöttem, hogy az nem fejezi ki eléggé az érzéseimet . Valamint vettem egy kis íróasztalra való szobanövényt, amibe egy papírt raktam azzal a szöveggel, hogy köszönöm, hogy segítettél növekedni. 

Ezután következett az államvizsga időszak, egy hónapig keményen tanultam, volt, hogy semmi másra nem volt energiám, vagy épp időm. Előtte pár nappal már idegeskedtem, de igyekeztem túltenni magam rajta, és tudatosítani, hogy annyit tanultam, hogy még, ha a legnehezebb tételt kapom is, azt is eltudom mondani. És nyilván azt húztam. Pont azt az egyet, amit csoporttársammal elcseréltem, mert én túl nehéznek találtam kidolgozni. Már akkor éreztem, hogy így is visszafog szállni rám, mint egy bumeráng és így is lett. Mikor megláttam csak nevettem. 
De azt kell mondjam, nagyon jófej bizottságunk volt, bár ezt már a két év alatt is láttam és tapasztaltam, hogy kedvesek és emberségesek a tanárok. Biztató dolgokat mondtak, bólogattak, mosolyogtak. Konzulensem oda is súgta a végén, hogy nagyon ügyes voltam, látszott, hogy kenem-vágom.
A védésembe se kötöttek bele, amiben reménykedtem is, hiszen olyan bírálatot kaptam, hogy egy hétig a fellegekben jártam utána. Csupa dicséret és méltató szó. Végül három ötöst kaptam, a nagy euforikus hangulatban gyorsan be is ültem barátommal egy kürtöskalács-fagyis helyre. Olyan örömteli érzés, mikor jó hírt tudok közölni a szüleimmel, akik pedig utána dicsekedhetnek és büszkék lehetnek rám.
Másnap az ünneplés mellett megjelent egy másik érzés is, egy kettős, keserédes hangulat, hogy vége van. Hogy nem leszek többé egyetemista, legalábbis nem itt. Költöztem a koliból is. Hogy búcsút kell mondanom egy remek intézetnek, egy olyan tanár/mentornak, akire úgy érzem még szükségem lenne. Természetesen jó érzés, hogy sikerült, elvégeztem, minden meglett és ráadásul maximálisan, de ilyenkor mindig megjelenik az elválás szomorkás szájíze is. Csak annyit tehetek, hogy elviszem magammal a kellemes emlékeket, és azt inspirációt, amit emberként, és érzelmi támaszként te nyújtottál A.


2 megjegyzés:

  1. Gratulálok a kiváló végzéshez! :) És egyben nagyon sok sikert kívánok a jövőbeli terveidhez!

    VálaszTörlés