Post Top Ad

június 08, 2017

Eljött ez is I. - Nyelvvizsga mizéria

Már elég régen írtam személyes dolgaimról, így úgy gondolom épp itt az ideje, hiszen annyi minden történt. Kétségkívül ez volt a legnehezebb félévem az egyetemen, nem is feltétlenül azért, mert sokat kellett tanulni, hanem mert egyszerre több dologban kellett teljesíteni. Mindenesetre elkészült a nagy mű igen, a gép forog az alkotó pihen. Egyenlőre.
Na de menjünk az elejére, a nyelvvizsgára. Tudni kell rólam, hogy szeretek nyelveket tanulni, és úgy általánosságban is. De annyi pénzt bele kellett szüleimnek ölnie ebbe az egész nyelvtanulásba, kicsit elvette az egésztől a kedvem, és mivel egyre szorítottak a határidők görcsössé vált az egész. Már nem tudtam úgy élvezni, mint az elején. Mindenesetre nyomtam tovább, a célra koncentráltam, és hálás voltam, mert bár sosem indult tanfolyam (így a pénz se lett kevesebb), és a vizsgahelyszínnel is bonyodalmak adódtak, legalább a nyelvtanárom tündéri volt, mindig támogatott és hitt a képességeimben.

A második nekifutásom áprilisban volt. Pontosabban bolondok napján, mikor kétévesek lettünk barátommal. Direkt bejelöltem egy közeli nyelvvizsga-helyszínt, erre a nyelviskola közölte, hogy nem vállalnak. Pedig ezzel januárban nem volt baj, most is így hirdették magukat, ráadásul már befizettem az amúgy sem olcsó nyelvvizsgadíj mellé a vizsgahelyi díjat nekik. Erre egyik nap beraktak Pestre, másnap reggelre meg Egerbe. Még ma sem értem, hogy gondolták, hogy ez nekem megoldható, de valószínűbb, hogy nem is foglalkoztak vele. Így kezdődött a körbetelefon és email, hogy rakjanak máshova, Nagy nehezen elintéztük (pluszpénzért persze), hogy jó, akkor menjünk Budapestre, a benzinköltség már meg se kottyant az eddig elköltött pénz mellett. És még szerencse, hogy vannak ott rokonok, tudtunk kinél aludni. Mert persze nem egy napon volt, amit én mondjuk egyáltalán nem bántam, mert egy ilyen megmérettetés eléggé leszívja az embert. 
Mikor az utcákon haladtunk már úgy néztem az épületeket, a mozgást, hogy azon gondolkodtam, lehet nem is olyan sokára már itt kötök ki... Azt mondhatom újfent bebizonyosodott, hogy igenis a hozzáállásunk nagyon sok mindenen változtathat. Ugyanis úgy mentem be, hogy ezt én most megcsinálom, remek leszek. Annak ellenére így gondolkodtam, hogy tudtam, ha most nem sikerül már biztos, hogy nem kapom meg a diplomámat időben. Ilyen pillanatokban mutatkozik meg igazán, hogy változtam, mivel nem görcsöltem, úgy voltam vele, ha most se sikerül, majd legközelebb, az élet túl rövid, hogy pár hónapon stresszeljek. A lényeg, hogy az álmaimért dolgozom, és mindent beleadok. 

Lehet, hogy az olyan kis jelek is segítettek, mint, hogy a vizsgaterem száma az egyik, míg a szék sorszáma a másik szerencseszámom volt, valamint, hogy aznap reggel teljesen véletlenül fordítva vettem fel az alsóneműmet. A vizsgáztató pedig a druszám volt. Úgy voltam vele, hogy ezek kell, hogy jelentsenek valamit. Meg persze volt bennem egy adag dac, hogy csakazértis megcsinálom, nem számít milyen ellenszéllel és nehézséggel kell szembenézni. Ez a pozitív bevonzás annyira sikerült, hogy még a tételek közül és pont az jutott nekem, amit szerettem volna.

Teljesen lefáradtam, de örültem, hogy ezen is túl vagyok, és lehet a szakdolgozatra koncentrálni... Így legalább a hónap sem azzal telt, hogy az eredményeken lamentáltam, amivel amúgy sem mentem volna sokra, mert nem éreztem semmit, fogalmam sem volt, hogyan sikerült. Egyedül a már említett szóbeliről gondoltam, hogy az annyira nem sikerülhetett rosszul, mivel mosolyogtak, nem kérdeztek, és gyorsan végeztem. 
Mindazonáltal az eredményhirdetés napján már elég ideges voltam, és bár eredetileg mindenfélét beterveztem, hogy ne az oldalt frissítgessem percenként, fájt a fejem, így mégiscsak otthon ültem. Mikor végre láttam, hogy kiírták úgy elkezdett verni a szívem, hogy azt hittem kirúgja a ház oldalát. Ám végül csak odapillantottam, és mikor láttam, hogy nemcsak, hogy sikerült, hanem minden részeredmény 60% fölött van, és még az angolomat is túlszárnyaltam... Nos, akkor szerintem kilóban lehetett mérni azt a követ, ami leesett a mellkasomról.



csütörtök, június 08, 2017 / by / 0 Comments

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Post Top Ad