Post Top Ad

január 25, 2017

A kikerülhetetlen feladat


Az utóbbi hetekben egész jól voltam, egy dolgot leszámítva, az alvást. Mert hát elég nehéz úgy egy jó éjszakát magunk mögött tudni, ha az ember lányát folyton felébreszti az éjszaka közepén a szobatársa. Aki egyébként is idegesíti és nem tud rájönni miért. Pszichoanalízis órán tanárnő azt mondta, ha valaki nagyon ellenszenves nekünk, akkor amit a másikban utálunk azt valójában magunkban nem tudjuk elfogadni. De én akárhogy gondolkodtam, nem jutottam semmire, nincs semmi, ami az ellentétem lenne, amit irigyelnék, egyszerűen egy energiavámpírról van szó. 
Eddig egy ilyen emberrel találkoztam, gimis padtársamról van szó. Aki egy teljesen kedves, jólelkű lány volt, de engem valami megmagyarázhatatlan okból mégis bosszantott és fárasztott, és csak el akartam menni a közeléből. Itt ráhúzhatjuk, hogy a végtelen naivitását irigyeltem, mert én akkor épp mélyponton voltam, de most nem ez a helyzet. Biztos bennem van az is, hogy utolsó évre reméltem olyan szobatársat kapok, akivel jól kijövök, legalább annyira, mint az előző, már lediplomázott társammal, vagy akár barátok is lehetünk. 
Persze tudom, hogy ezzel feladatom van, első körben a türelem és nyugalom, jógatanárom is mindig az együttérzést, és a külső körülmények kizárását hangsúlyozza. Mindenesetre nem egyszerű. (Pláne, hogy lehet, hogy ezt a bejegyzést elolvasta, mert óvatlanul nyitva hagytam, és akkor már ő is tudja, hogy nem csípem.) Ahogy az sem, hogy ne aggódjak a jövő miatt. Tudtam, hogy ez a félév lesz az eddigi legkeményebb. De ha legalább érezném a fejlődést, és tudnám hol a vége, nyugodtabb lennék. Eddig az életemben minden terv szerint haladt, időben végeztem, de most itt is türelmet kell gyakorolnom. 
Valahogy emlékeztetnem kellene magamat arra, hogy ezt én választottam és szerettem is volna megtanulni ezeket a dolgokat, amikkel most küszködöm kicsit. Hogy ez még mindig az édesebb része az életnek. És, hogy ez egy kiváltság, hogy azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék, és egyszer úgyis elérem a célt. 
Jógára még mindig járok, és ebben már érzem is a fejlődést, könnyebb kitartanom a pózokat, stabilabb vagyok, persze még messze nem annyira, mint szeretnék, de jó ez a kis sikerérzés. Pláne, hogy a meditáció már nehezebb dió, én nem értem az emberek miért nem értik, hogy valaki elmélyedne, miért érzik úgy, hogy nyugodtan hangoskodhatnak. Az oktatóm persze velük kapcsolatban is teljesen megértő volt, de én még tudtam, hogy nem állok ilyen szinten, és csak elvesztegetnék fél órát az életemből, ha megpróbálnék ilyen körülmények között koncentrálni. És a kudarc miatt csak még bosszúsabb lennék. A zajok kizárásával van egyébként is a legtöbb gondom...
Mindenesetre csodás dolgok tudnak történni, mikor az ember kizár mindent, és befele figyel. Ezt tapasztalhattam meg legutóbb a már említett pszichoanalízis órán. Tanárnő érdekes figura, nem mindennel értek egyet amit mond, de a spiritualitást meg tudom érteni. Most azt találta ki, hogy ismerkedjünk meg a belső vezetőnkkel. (A másik opció a saját halálunk lett volna, de azt leszavazták.)
Én kicsit féltem tőle, hogy milyen lesz, vagy, hogy nem jön semmi kép, de meglepően könnyen jött, lehet a meditáció miatt is. Mindenesetre tényleg megjelent a saját belső vezetőm, beszéltem is vele, és ez egy olyan jó élmény volt, amit még sokáig szerettem volna továbbvinni. Elképesztő mennyi minden van bennünk, amiről nem is tudunk, és hogy a válaszok ott vannak, csak tudni kell hol és hogyan keresni őket. 








szerda, január 25, 2017 / by / 0 Comments

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Post Top Ad