Post Top Ad

június 22, 2016

These times are hard, but they will pass - part II.

Ezután a nehéz nap után, másra se vágytam csak hogy bekuckoljak az ágyamba, és aludjak. Az sem érdekelt, hogy szobatársam fejeket vág, mert ilyen korán fekszem. De ezzel az előző bejegyzésben említett esettel értek véget véget a megpróbáltatások. Alapból, ha az ember mélyebben van, nem jön helyre a hangulata seperc alatt.
Viszont nekem időm sem volt ilyesmire, mert kedd este nagymamám magából kikelve telefonált, hogy nagyapám rosszul van. Szüleim ugrottak is, én otthon maradtam és egyből úrrá lett rajtam a szorongás. Az az igazság, hogy nagyapám nem volt teljesen egészséges és már egy ideje számítani lehetett egy ilyen telefonra. 
Próbáltam magam elfoglalni, míg hírt kapok, olvastam, színeztem, tv-ztem. Miután végre sikerült stabilizálni az állapotát bevitték a kórházba. Mikor szüleim hazaértek, láttam rajtuk, hogy megviselte őket az eset, de elhittem, hogy most már rendben vannak a dolgok, és nem következik be a legrosszabb. De bekövetkezett. És ez még csak egy dolog volt. Felszínre kerültek szép nagy adósságok, amiket nagyszüleim felhalmoztak az évek alatt, és ami a gyerekekre száll. 
Ez volt az első közelebbi találkozásom a halállal, a veszteséggel, korábban nem halt meg senkim, vagy nagyon kicsi voltam, dédim is él még, bár elbutulásban szenved... Igazából nem álltunk olyan közel, és mivel már lehetett is számítani rá, annyira nem viselt meg. Ami azonban nehéz volt, az, hogy szüleimet szenvedni láttam, mert azért csak egy apát vesztett el apukám. És ő még benyögött egy olyat, hogy egyszer velem is ez fog történni...hát nem éppen ezt szerettem volna hallani. 

szerda, június 22, 2016 / by / 2 Comments

2 megjegyzés:

  1. Engem lassan négy éve ért hasonló eset. Igaz, hogy én az unokabátyjámat veszítettem el, de borzasztóan tragikusan, és hirtelen. Ráadásul csak 47 éves volt...
    Mindegy is. A lényeg, hogy én is akkor találkoztam közelebbről a halállal, akkor tudatosult igazán bennem az, hogy mindenki halandó. Én is és a családom többi tagja is. Ez megrémített, és a mai napig félek a haláltól. Félek, hogy újból elvesztek valakit, aki számomra fontos. Próbálok nem foglalkozni vele, de olykor-olykor hatalma alá kerít a szorongás.
    Kitartást és sok erőt kívánok Neked és az egész családodnak! Tudd, hogy nem vagy egyedül! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hú, az még rosszabb, mert fiatal volt és váratlanul... Ez tényleg ijesztő lehet és nem lehet kiszámítani, én kb. hiszek a sorsban, és abban, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy kell. Illetve próbálok a jelenben élni. Igen, tudom, köszönöm!

      Törlés

Post Top Ad