június 17, 2016

These times are hard, but they will pass - part I.

Még az előző blogomon volt szokásom, hogy zenéket linkeltem a bejegyzésekhez. Ám most megint elgondolkodtam ezen, legalábbis egy poszt erejéig, mert a fent idézett szám pontosan jellemezte az elmúlt két hetemet.
Biztos mindenki érezte már úgy, hogy minden a fejére szakad, és sorra jönnek a rossz dolgok egymás után. Nos nekem most egy ilyen, igen erőt és hitet próbáló időszakom volt. Nem is tudom pontosan hol kezdődött az egész, talán azzal, hogy egyik nap anyukám megjegyzést tett valamire velem kapcsolatban. Amit teljesen segítő szándékkal mondott, és én ezt tudtam is, de attól még eléggé letört voltam, mint a bili füle.
Erre jött még egy olyan hír, hogy egy koncert, amit nagyon vártam elmarad. Aztán következő nap szakmai gyakorlatra kellett mennem, de megtudtam, hogy csoporttársaim megint nem jönnek. De nem keseregtem ezen, inkább motivált, hogy én majd megmutatom, meg egyébként is már megnéztem a filmet, amiről beszélnünk kellett volna a rádióba. Nehezen szántam rá magam az indulásra, és az sem segített, hogy pont mikor a buszmegállóba értem elkezdett szakadni az eső. De olyan zuhé szakadt ránk, amilyen már régen láttam. Rájöttem, hogy az esernyőmet otthon hagytam, így vissza kellett mennem, szobatársamtól kérni egyet, de így is eláztam annyira szakadt. 
Ám a pontot az i-re az tette fel, hogy mikor végre beértem rájöttem, hogy a főnök nincs bent, így műsor sem lesz. Ez annyira betett, hogy majdnem elkezdtem sírni, de végül összeszedtem magam, és akaratosan azt mondtam, hogy én akkor is kihozok valami jót ebből az egészből. Ezen elhatározás mentén betértem a közeli kedvenc cukrászdámba, ahol végre kedves emberek fogadtak, és vettem egy isteni banános pitét.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése