Post Top Ad

február 17, 2016

Gyerekkor vs. Felnőttkor

Már régóta nyüstöltem a szüleimet, hogy írassuk át a régi VHS videókat DVD-re, mert minél inkább halasztjuk, annál nagyobb az esély, hogy el fog veszni. Persze nem olyan könnyű ehhez embert találni, pláne aki jó áron megcsinálja. Ám annyit gondoltam rá az utóbbi időben, hogy a gondolataimmal bevonzottam, és találtunk valakit. 
Magam sem tudom miért érdekelt ennyire a téma, de valahogy úgy éreztem, hogy most arra van szükségem, hogy én ezeket újranézzem, beletekintsek a múltba, mert így tudok továbbindulni. Nem tudom mit reméltem konkrétan a múltban való kalandozástól, de az kétségtelen, hogy szórakoztató, érdekes és elgondolkodtató élmény volt.
Szerencsére, és azért az én akaratomnak, és logisztikázásomnak is köszönhetően ebben a félévben hamar letudtam a vizsgaidőszakot. Akárhonnan nézzük, volt legalább teljes három hetem, hogy azt csináljak, amit akarok, így ez az időszak a nosztalgiázásnak is teret adott. Sok órányi videó volt, de így végig tudtam nézni mindent, amit akartam. 


Nyilván nem emlékeztem a felvett események egy jelentős részére, épp ezért volt furcsa így visszanézni az emlékeket, és ugyanakkor hálás vagyok a szüleimnek, hogy vettek egy kamerát, ami anno különleges dolog volt, senkinek nem volt a családban. Egy videó jobban megörökíti az embert olyan módon, hogy jelen van a mozgás, a beszéd, a nevetés. Jobban átjön egy szülinap vagy buli hangulata. Persze nem csak azért éreztem hálát, hogy levideóztak engem kicsiként, hanem azért is, mert így felnőtt fejjel nézve ezeket a videókat, arra is rádöbbentem, amit eddig is tudtam, és éreztem, hogy milyen csodás gyerekkorom volt.
Így felnőve, már nem olyan természetes az, ami anno, hogy mindig foglalkoztak velem, megkaptam minden alapvető dolgot és figyelmet, állandóan vittek kirándulni, nyaralni, játszótérre. Ugyanakkor kicsit ijesztő is a dolog, mert az ember úgyis nézheti, hogy ilyen jó már sosem lesz. Gondtalanság, játék, figyelem stb. De nem ezért a következtetésért akartam felidézni, milyen is voltam gyerekként, hanem mert reményt és pozitivizmust szerettem volna meríteni a jövővel kapcsolatban.



Érdekes, hogy gyerekként bizonyos szempontból ellentettje voltam mostani énemnek. Állandóan mozogtam, csacsogtam, én akartam lenni a középpontban. Most pedig pont hogy introvertált vagyok, akkor érzem magam kényelmesen, ha a sarokból szemlélődhetek, és nem kell szerepelnem. Beszélni is csak akkor beszélek, ha muszáj, vagy ha valami értelmeset adhatok hozzá a társalgáshoz. Igaz ez leginkább társaságban van így, otthon, és közeli ismerőseim mellett még ma is rám jön a beszélhetnék.
Anya ezt a fordulatot törésnek nevezi, és mindig keresi, hogy hol történt és miért. Szerintem mindennek megvan az oka, ennek is. Ott van például az iskola, ahol elég sok minden történt, emberekben csalódtam, elhagyottnak éreztem magam, és hát akárhogy is nézzük, a gyerekek, főleg az általános iskolás gyerekek elég gonoszak tudnak lenni. De én ezen nem melankóliázok annyit, mint drága anyukám, szerintem ez valahol természetes is, senki sem olyan, mint gyerekként, azóta a fantáziám például a könyvekben olvad fel.
Többek között arra is rájöttem, hogy jó dolog, ha az embernek van gyereke, de legalábbis az élet legkülönösebb feladata és szegmense. Persze ott van az aggódás, tehetetlenség és egyéb dolgok, de mosolyt csalni életed értelmének arcára, egy boldog gyerekkorral megajándékozni, és azokat a tölteteket később vissza kapni... nos az csodás.



Arra jutottam, hogy a gyerekeknek persze bizonyos szempontból könnyebb, hiszen nem kell aggódniuk a jövő és olyan kérdések miatt, hogy lesz-e munkám, miből fogom kifizetni a következő rezsit stb, és a múlton sem rágódnak, érthető okokból. A gyerekeknek még nincsen az a bizonyos tasakjuk, ami teli van tömve olyan dolgokkal, amik rosszul sülhetnek el. Ők a tökéletes flow állapotában vannak, teljesen feloldódnak abban, amit éppen csinálnak, a játék az életük, mely számukra mindig reggeltől lefekvésig tart.
Valahogy ezt az érzést át kéne örökölni, ahogyan a világra való rácsodálkozás, és az apró dolgoknak való örülés képességét is. Valamilyen szinten szerintem ez nekem sikerült is, sőt felnőttnek lenni azért jó, mert (jó esetben) bölcsebbek, okosabbak vagyunk, és az érzéseinket is mélyebben meg tudjuk élni. Sőt új élményekkel, érzelmekkel gyarapodunk, árnyaltabb lesz az egész világunk. Még most is bezsongok a karácsonytól, szeretem az úszást, és bár lehet, hogy nem akkora élvezet, de vannak más dolgok. Például kicsiként biztos nem éreztem katarzist egy mű láttán, és nem repesett a lelkem egy szép naplemente láttán. Most is meg lehet találni az apró csodákat, a lelkesedést, az élethez való hozzáállásunkat viszont már nehezebb megváltoztatni. Látjuk a híreket, a rideg valóságot, a sok rossz dolgot, aggódunk és stresszelünk ezer meg ezer teendő vagy eshetőség miatt. Ezt kéne valahogy visszaállítani alapbeállításra, de hogy hogyan az számomra is rejtély, én is most kutatom. Persze teljesen nem is lehet, és nem is kell, de jó néha az életet olyan szépnek látni, mint ötévesen.



szerda, február 17, 2016 / by / 0 Comments

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Post Top Ad