november 26, 2015

Egyszer fent, egyszer lent - avagy az élet jelez ha lassítani kell II.


A gyengeség és a rossz közérzet még kitartott a következő héten is. Előadást is kellett (volna) tartanom, amiatt is izgultam, hogy így fog menni, és megint nem tudtam, hogy mi következik miből., és melyik volt előbb. A tény, hogy elő kell adnom, vagy a gyengeség. Mikor jöttem be koliba, a buszon hatalmasat estem. Kicsit elbambultam, és elfelejtettem, hogy együléses részen vagyok, és rá akartam ülni a nagy semmire. Úgy bevertem a fülem és a fejem, mint szerintem soha. Az mondjuk vicces, hogy senki oda se jött megkérdezni, hogy vagyok. 
Addig még tartottam magam, míg elértem a szobámig, de ott azért elpityeredtem, mert egyrészt kínos volt az egész, másrészt fájtam. Viszont megint bebizonyosodott, hogy anyukámmal valami nagyon különleges kapocs van köztünk, mert egy órával később ő is beütötte a fejét. Ez annyira elképesztő volt, hogy kitört belőlem a megfékezhetetlen röhögés. Azért előtte beletelt egy időbe, mire túltettem magam az ijedtségen, és az önostorozáson, hogy hogy lehetek ilyen ügyetlen. Mondjuk nem tudom miért csodálkozom, mert rendszeresen beverem magam itt-ott. De ennyire azért nem (mindennap).
A másnapi spanyol órán tanárnő szokása szerint elkalandozott, és spirituálisabb vizekre eveztünk. Nekem annyira nem mondott új dolgokat, és egyébként is ilyenkor felbosszant, hogy tanítania kéne, így se haladunk semerre. De sok más mellett azt is mondta, hogy ha elesünk, megütjük magunkat, az egy jelzés, hogy kicsit meg kell állnunk. Ezen elgondolkodtam, és tényleg úgy éreztem kicsit el kell gondolkodnom. Mert a bágyadtságom miatt, és a sűrűsödő egyetemi teendők miatt elkezdtem túlzottan stresszelni. Úgy éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj, pedig nem is voltam elhavazva. Rossz volt a hangulatom, és tudtam, hogy ezen változtatnom kell, és csak én tehetek valamit. 

Úgy éreztem csak ki kell zökkennem a punnyadásból, mert máskor is volt sok teendőm már, és azt is megoldottam. Betegen is. Joy napok alkalmával anyukámmal vásárolni mentünk, ahol vettem három könyvet, ami mint tudjuk egyenlő az instant boldogsággal. Plusz két pulcsit is találtam, és ami a legfontosabb egy olyan csizmát, amit már régóta kerestem, és le is mondtam róla. A Deichmannban és a CCC-ben akármilyen cipőt próbáltam vagy felemás volt, vagy nagy volt a lábamra a 36-os. Elgondolkodtam, hogy ez miért lehet, hiszen csak nem ment össze a lábam, eddig jó volt minden. Aztán a Sebastiano-s nő, ahol végül a csizmát vettem, mondta, hogy igen, mostanában el vannak méretezve a cipők. Nagyon megörültem, hogy végre megvan a csizma, és pont olyan mint elképzeltem. Lehet a sikeres shopping miatt, vagy hogy együtt töltöttem egy kis időt anyukámmal, de elkezdtem jobban lenni, volt erőm, vagy ha reggel nem is, attól még belevágtam a napba. Plusz a torkom is gyógyult. 
Én azok táborát bővítem, akik azt mondják a betegségek lelki eredetűek. Persze ha az ember már benne van, nehéz kimászni, nehéz három lépés távolságból szemlélni a saját helyzetünket. Újfent rájöttem, hogy néha le kell lassítani. Ráérek megenni azt az ebédet, nem kell sietős léptekkel rohanni órára. Ha megkérdezem magamtól, mi a baj, sokszor rájövök, hogy tulajdonképpen semmi, az ember magának okozza a gondokat. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése