Post Top Ad

október 19, 2015

A váratlan önvizsgálat ideje


A keddi nap ugyanolyannak indult, mint az összes többi, de úgy végződött, hogy inkább az egészet kitöröltem volna. Jól kezdődött minden és kevés órám is volt, amelyek közül a második kifejezetten érdekesre kerekedett. Eredetileg filmet néztünk volna, de tanárnő nem találta, így szabad beszélgetés kezdődött az önismeretről, és annak elemeiről. Lelkiismeret, dícséret, párkapcsolat, munka, testkép. Aztán mindenkinek el kellett mondani, személy szerint hol áll, és min kell még változtatni. 
Izgalmasnak találtam, hogy mit mondanak a többiek is, és a pszichológiai, lelkizős témák amúgy is közel állnak hozzám. Legalábbis azt hittem. Én azt mondtam, hogy olyan hatos az önértékelésem egy tízes skálán, ennél csak egy valaki mondott eggyel magasabbat. Munka nincs, úgyhogy azon biztos lehet javítani, de most a tanulás fontosabb. Még abban is van mit fejlődni, hogy ne hasonlítsam a külsőmet másokhoz, vagy ha igen az inspiráljon és ne féltékenységet váltson ki belőlem. Ez sokszor szerencsére már tényleg így van, de mivel más nem jutott eszembe ezt mondtam. Ám tanárnőnek még ez sem volt elég és kérdezgetett, hogy mi van még, de biztos van... 
Aztán eszembe jutott valami, a legsarkalatosabb pont, de mondtam, hogy arról nem akarok beszélni, így továbbléptünk. Nem szoktam ezt a témát emlegetni, még barátommal is csak érintettük, mert néha fájó pont. Nem is lett volna semmi baj, ha nem merülök túl mélyre a gondolataimban. és nem kalandozok el. Már senki nem figyelt rám szerencsére, de óra végén tanárnő látta rajtam, hogy valami nem oké, és ezt meg is jegyezte.



Na ez volt a baj. Én még most sem értem hogyan, de egyszer csak elkezdtem sírni a semmiből, ott mindenki előtt órán, és így újabb dolgot jegyezhettem fel, életem legkínosabb pillanatai közé. a top3-ban biztos ott van. Annyira kínos volt, és nem is értem hogyan történt, hiszen nem vagyok az a sírós fajta, mások előtt meg pláne nem. Tanárnő természetesen még beszélni akart velem, és írtó kellemetlen volt az egész. Kérdezgette, hogy mit csinált rosszul, elmenjen-e, mit tehet, meg mindenféle mást. 
Azt mondta nem vagyok jól, de leginkább csak ez az egész hülye helyzet borított ki. Próbált témát is váltani, meg hogy bármikor beszélhetek vele, de ő akkor is egy tanár, még akkor is ha tegeződünk, és ekkor már semmi nem tudott segíteni, ha egyszer eltörött a mécses... Azért csak összeszedtem magam, tanárnőnek is órája volt, és nekem is, amire tudtam, hogy be kell mennem, mert egyrészt nem akartam megfutamodni, hogy még gyengébbnek gondoljanak, másrészt szükségem is volt a figyelemelterelésre. 
Végül nem is az órára figyeltem, hanem inkább olvastam a pad alatt. Csoporttársam odasúgta, hogy szeretünk, de még ettől is majdnem könnyezni kezdtem. A barátomnak írtam egy sms-t, hogy tudnánk-e majd beszélni, de tudtam hogy órája van és utána is tanulnia kell. Még mikor visszaértem a koliba is rosszul éreztem magam, és attól féltem, hogy megint előjönnek a pánikrohamaim, de aztán azt gondoltam magamban, hogy azon már túlléptem, és semmi de semmi kedvem visszatérni arra a pontra. Próbáltam tanulni, zenét hallgatni, utóbbi most is mint mindig sokat segített. Igazából jobb is, hogy kicsit egyedül voltam, és a maradék könnyet is elmorzsoltam. 

hétfő, október 19, 2015 / by / 0 Comments

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Post Top Ad