szeptember 23, 2015

Az első két egyetemi hét tanulságai

Nagyon izgatottan vártam az egyetemet, talán jobban, mint eddig bármikor. Ennek valószínűleg az az oka, hogy új szakot kezdtem, és tudtam, hogy a koliban pedig ott lesz a szerelmem. Nem tudtam milyen lesz, és mire számítsak, de pozitívan álltam a dolog elé. Megtörtént a beköltözés, a tárgyfelvétel, és a beiratkozás is. Kemény öten vagyunk a csoportban, így minden órán ott kell lenni, és kényszerítve vagy, hogy figyelj.. Persze ezzel semmi baj, de az unalmas órákon azért néha jó lenne elbújni kicsit.

Rájöttem elsősorban arra, hogy nehezebb lesz időt összeegyeztetni a barátommal, mint gondoltam. Mindkettőnknek órái vannak, rendszerint nem egyszerre, és ha ez még nem is lenne, ott vannak a szobatársak. Az enyém például elég messze lakik, így nagyon ritkán jár haza. Persze ezekkel számoltam is, és azért így is tudunk időt szakítani egymásra. Csak van, hogy fáradtak vagyunk, van, hogy óra után is tanulni kell, és én nem akarom, hogy ezek problémát okozzanak. Engem leginkább az zavart, hogy a sok új élmény miatt, ami őt is éri a szintén új szak miatt, az én dolgaim háttérbe szorulnak. Legalábbis így éreztem, Nem tudom miért, mert nyilván érdekli mi van velem, de van, hogy a szavamba vág és hasonlók, márpedig én azt szeretem, ha 100%-ig rám figyelnek, így ilyenkor inkább csöndben is maradok, és rendszerint leesik neki, hogy valami nem oké. Meg nehéz úgy együtt lenni valakivel, hogy bármikor megjöhet szobatársad vagy kopognak az ajtón. Hétvégén viszont szeretnék otthon is lenni, és kell is, mert elfogy a kaja, ruha stb. Szóval nem egyszerű, ennyi a lényeg. De azért jó, hogy itt van, és mindennap találkozunk, még ha néha csak felszínesen is. Mert nyáron meg pont az volt a gond, hogy mindig utazni kellett a másikhoz, és volt, hogy egy hétig sem láttuk a másikat. Jó, hogy van, mit várni a napban, azt a kis összebújást, vagy közös vacsorát. 

Másik felfedezésem, hogy azzal, hogy visszakerültünk a mókuskerékbe, újra előjött a stressz, amit mégsem tudtam annyira magam mögött hagyni, mint hittem. Szerintem ebben az is benne van, hogy kevesen vagyunk, kis egérlyukni termekben, és ez elég klausztrofóbiás érzés. Már most vannak feladatok, határidők, és órák után még átírom a jegyzeteket is. Sok a teendő hirtelen, és leginkább az stresszel, amikor nem úgy haladok, ahogy szeretnék. Pedig általában jól tervezek, és egyáltalán nem vagyok lemaradva, úgyhogy nyugodtabbnak és rugalmasabbnak kellene lennem, ezt tudom. 



Az is nehéz, hogy csoporttársaim negativitása ne ragadjon rám, ha pl. folyamatosan azt nyomatják, hogy jajj de rossz, hogy itt kell lenni, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, még két óra stb. Még mindig úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy itt vagyok, hogy elkezdődött, de azért még bele kell szoknom,. Fárasztó lehet, ha a semmi tennivalóból eljutunk oda, hogy könyvet olvasni sincs időm, az meg csak rosszabítja a helyzetet, ha nem tudom kialudni magam. 

Az egyébként tetszik, ahogy hozzánk állnak, örülnek, hogy itt vagyunk, és azt éreztetik velünk, hogy fontosak vagyunk, mi alakítjuk a jövőt és hasonlók. Ez az előző intézetnél nagyon hiányzott. Várom már nagyon a gyakorlatot, ahol ha nagyon odateszem magam még munkalehetőség is adódhat. Ezért is szeretném a negatív dolgokat mind becsomagolni és kidobni, mert én választottam ezt a szakot, hogy egyetemista leszek még két évig, és tudtam, hogy nehéz lesz, de most van itt ennek az ideje. Most van a legtöbb szabadidőm, és lehet, hogy nem jön össze minden pl. edzés, de meg kell találni valahol magunkban a motivációt és rá kell jönni, hogy a nehézségek ellenére ez egy csodás időszaka az életünknek. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése