augusztus 27, 2015

J. D. Salinger - Kilenc történet avagy meglehet, hogy én is narancshéj vagyok

Elsőkörben szeretném elmondani, hogy még sosem olvastam ilyen novelláskötetet. Viszont ezzel nagyon gyorsan haladtam, mert mindig kíváncsi voltam a történetek végére, amik néha fordulatosak voltak, néha értetlenül álltam előttük, néha meg semmilyenek voltak. Nyilván van amelyik jobban megfogott, mint mások, de bizonyos közös vonásokat felfedeztem a novellákban, mindenhol megjelent a háború, a gyerekek, a cigi. 
Kedvenceim talán az első az utolsó történet voltak, mert ebben jelent meg legjobban a Védikus filozófia, különösen az utolsóban, amiről még majd később beszélek. Salinger műveinél nekem mindig kell egy kis idő, hogy leülepedjenek, Itt is az első reakcióm az volt, hogy hát ez nem volt olyan jó könyv, de azért kb. másfél nap alatt mégis végeztem vele, és miután leültek kicsit az élmények, rájöttem, hogy mégsem volt olyan rossz, sőt tetszett, csak nem szoktam szépirodalmat olvasni.
Azt hittem mindegyik kis szemelvény a Glass családról fog szólni, de random emberek életébe tekinthettünk bele. Néha egészen hétköznapi szituációkat ragadott ki Salinger, de még mindig ő az egyik kedvenc íróm, amiatt, ahogy ezeket tálalja. Gondolkodós novelláskötet annyi biztos. Az első történet váratlan véget ért, nem számítottam rá, de nagyon tetszett, és azt hittem a többi is ilyen lendületes lesz, de azért ez nem így volt.
A nyolcadik elbeszélés is megmaradt bennem, valahogy szórakoztatott, bár a vége nem igazán hozott megkönnyebülést, sőt inkább hiányérzetet, de végül ezzel is megbarátkoztam. Amivel viszont nagyon nem az az utolsó novella vége, ami rendesen felbosszantott, hogy ezt most hogy mi? Hogy lehet így lógva hagyni nemcsak annak a történetnek, de ezzel az egész könyv végét? 
Én ahhoz a teóriához csatlakozom, és akkor itt most erős spoiler következik, hogy Teddy öngyilkos lett, ez valahogy jellemző lenne Salingerre. Egy biztos, szerintem a medence üres volt, mert egyrészt korábban ez el volt hintve, másrészt ha víz lett volna ott, az az ember, aki bement, észrevette volna. És azért is Teddy halála mellett voksolok - bár valószínűleg mindig piszkálni fog, hogy nem tudjuk - az az első történet hasonló vége. Meg ugye Teddy előtte is a halálról beszélt, hogy bárki bármikor meghalhat, akár egy üres medence által. Ahhoz szerintem túl okos, hogy beleessen, a tesója meg nem olyan kegyetlen, hogy belökje, bár ez is egy teória lehet, de Salingert ismerve, inkább a másik verzió felé hajlok. 
Egyébként ha van valami, ami nem tetszik az íróban az az, hogy ezeket a buddhista filozófiát ontó bölcs embereket ábrázolja, Nekem valahogy ez a világfelfogás nem fér össze az öngyilkossággal egy karakternél sem. Amelyik történetre még emlékezni fogok később is, az az Alpári történet Esmének, szeretettel. Szeretem, ahogy Salinger a gyerekeket és a lelkivilágukat ábrázolja, bár némelyik túlságosan felnőttes figura nekem már sok és hihetetlen. De ez is egy jó kis történet volt, és ennek a befejezése nem idegesített, sőt remeknek találtam. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése